Inter-COVID szindróma
2021. július 17.

Nulladik, a címből sejthető gondolat: a járványnak nincs vége. Két vihar közti csend van, melyből az előzőt még nem hevertük ki, a következőről még nem tudjuk, mikor érkezik és mekkora lesz.

 
  1. Ki kellene pihenni az előző hullámok megfeszített munkáját, feldolgozni a szerzett traumákat, kiengedni a feszültséget és gőzt. Tulajdonképpen a négyből még ez megy a legjobban (bizonyos értelemben túl jól megy, mivel az egészségügy igen lassan indul újra – lásd lentebb!). A legtöbb helyen legalább a szabadságok egy részét ki tudják adni, néhány nap pihenés a többségnek azért jut. Ugyanakkor a jelenlegi széttagolt rendszerben továbbra sincs elegendő egészségügyi dolgozó ahhoz, hogy sokan egyszerre szabadságon lehessenek. Így egyrészt a köszönetképpen kapott plusz tíz nap szabadság értéke is kétes – a nagy többség az alapként járó szabadságát sem tudja kivenni (sokan évek óta) - , de a hírek szerint számos szakdolgozó a bizonyos szállodaláncok által nagyvonalúan felajánlott ingyenes nyaralással sem tudott élni, mert munkahelyük egy teljes turnusra (egy hétre!) nem tudta nélkülözni őket.
  2. Most kellene ledolgozni a járvány korábbi hullámai, a kórházak kiürítése miatt felhalmozódott feladatokat, elvégezni az elmaradt kezeléseket, kivizsgálásokat, műtéteket. Mivel az eddig is meglévő várólisták jelentősen megnyúltak, ehhez az egészségügynek lényegében minden korábbi „békeévbelinél” nagyobb fordulatszámon kellene pörögnie. Nem teszi. A legtöbb helyen nem érte még el az 2019-es átlagsebességet sem. Ennek számos oka van. Ezek egy része  érthető és megokolható: a COVID-dal kapcsolatos ellátás továbbra is jelentős kapacitásokat köt le, a betartott járványügyi szabályok pedig lassítják a betegellátást. Személyzet kell a kórházi és rendelői beléptetőpontokra (katonák ugye már nincsenek), az oltópontokra, a megmaradt és az új betegek ellátásához. A COVID osztályok vagy még ápolnak néhány beteget, vagy üresen állnak ugyan, de készenlétben – így az onnan anno kiköltöztetett sebészetek, belgyógyászatok, szemészetek még nem költözhettek vissza, más helyeken, széttagolva, szűk kapacitással, rosszabb technikai lehetőségekkel, kompromisszumos módon működnek. A járóbeteg rendelések jelentős részén - köztük a fogászatokon - továbbra is protokoll szerint kötelező két beteg ellátása közt szünetet tartani, szellőztetni - így viszont teljesen érthetően csak jelentősen kevesebb beteg látható el egy helyiségben ugyanannyi idő alatt.  Egy másik, kevésbé racionális ok: hiányzik a intézményi és személyi érdekeltség, ugyanis továbbra is megmaradt a bázis-finanszírozás. A járvány alatt – teljesen érthető módon – a kórházak és rendelők a korábbi évek teljesítménye alapján számolt „átalány” finanszírozást kaptak, mivel teljesítményük, pl. műtéti számuk nem tőlük függött, azt növelni nem állt módjukban, sőt: az átirányított személyzet és a betegeket fenyegető fertőzésveszély miatt nem is végezhettek annyi tervezett beavatkozást.  Most már más a helyzet – a finanszírozás mégis maradt a régi. Így viszont lényegében minden ösztönző hiányzik a rendszerből, ami a többletmunkát elősegítené. Sőt. Mivel a kórházak többségének adóssága jelenleg is tetemes, minden elvégzett beavatkozás ezt csak növeli. Ennek következtében mind az intézmények vezetésének, mind a fáradt személyzetnek érdeke a feladatok hárítása. (A hálapénz, mint motivátor kikerült a rendszerből.) A hozzánk érkező hírek szerint sok helyről a náluk jelentkező betegeket tovább küldik, magasabb központokba irányítják akkor is, ma mind a területi ellátási elv, mind a betegség súlyossága alapján el lehetne – és kellene – látniuk. Bizonyos kisebb kórházakban rendszeresen meghibásodik a CT, elromlik a lift, s ez sajnos az ügyeleti ellátás lemondásával jár, a betegeket máshova irányítják. Ellenőrzés nemigen van, a lemondott helyett dolgozó, betegekkel elárasztott kórházak érdeklődésére az illetékes NNK nagyjából a vállát vonogatja. Mivel pedig az elözönlött megyei központok, magasabb intézetek kapacitása is véges, ők kénytelenek az így hozzájuk érkezett betegek egy részét az eredeti, területileg illetékes ellátóhelyre visszairányítani – magukra vonva a frusztrált beteg és hozzátartozói minden dühét. A legrosszabbul ugyanis – természetesen – ismét az akár fél megyéket átutazó, megoldást és gyógyulást hiába kereső betegek járnak.   (Mellékgondolat: sohasem gondoltuk úgy, hogy akár a fizetésemelés, akár a hálapénz eltörlése, akár a kettő együtt megoldja a magyar egészségügy összes gondját. Ellenkezőleg, arra számítottunk, hogy az ingó építmény bármely mankójának kihúzása borítja az egészet, az eddig kényszerűen elkendőzött hibák előkerülnek, új és új csontvázak dőlnek ki a szekrényből – s mindezek eredményeképpen a régóta esedékes őszinte szembenézés, s vele az egészségügy racionális és átlátható átalakítása elkerülhetetlenné válik. Ehelyett a fenti konstelláció tulajdonképpen újrateremtette azt a helyzetet, melyben sem az érdemi munkavégzés, sem a bili borogatása nem érdeke senkinek – kivéve természetesen a betegeket, a társadalmat. Ha egy hiányzó vagy meghibásodó eszköz kapcsán egy beavatkozás nem elvégezhető, a kórház adósságával sakkban tartott igazgató boldogan lemond róla, a személyzet korábban haza mehet, az adósság nem növekszik, az ügyelet lemondását az NNK tudomásul veszi – rosszul „egyedül” a továbbküldött, el nem látott beteg jár. Jól jöhetnek ki még a dologból az izmosodó magánkórházak és rendelők, fokozva az egészségügy kettészakadásának esélyét. Rossz esetben mindaddig, amíg a betegek és hozzátartozóik fel nem emelik a hangjukat, ez így is maradhat.)

     Fenti ördögi körből megtalálandó a kivezető utat a MOK javaslatai itt találhatóak: https://mok.hu/public/media/source/Transzparencia/Allasfoglalasok/K%C3%A1sler_Mikl%C3%B3s_v%C3%A1r%C3%B3list%C3%A1k_0712.pdf  de alapvetően csak visszatérni tudunk vesszőparipáinkhoz: a felelősségi körök egyértelmű kijelölése, a teljesítmény és minőség kontrollja és dotálása, transzparencia, valamint a páciens visszajelzések gyűjtése és figyelembevétele nélkül nem lesz fejlődés, javulás!

  1. Fel kellene készülni a következő hullámra. Ami lesz – csak a mérete és időpontja kérdéses. Miközben nálunk még csend van, körülöttünk – nagy fokban átoltott országokban, Angliában, Izraelben is - már csapkodnak a villámok. A nálunk naponta bemondott számok megnyugtatóan alacsonynak tűnnek – csak éppen megfelelnek nagyjából a 2020 augusztus eleieknek. A trendek is hasonlóak, és tudjuk mi jött ősszel. Előnyünk az 5,5 milliónyi, legalább egyszer beoltott és az ismeretlen számú, fertőzésen átesettként immunitást szerzett honfitársunk. Hátrány, hogy ezúttal jó eséllyel a jóval virulensebb delta vagy Indiai variáns érkezik, a csak egy oltást kapottaknál és a Sinopharmmal oltott időseknél az immunitás kialakulása megkérdőjelezhető, az oltakozási kedv pedig erőteljesen megcsappant. Utóbbin nyilván nem segít a vírus felett aratott „győzelem” ünneplése, az újabb és újabb nyitások, melyek jócskán és veszélyesen csökkentik a józan óvatosságot, még ha pillanatnyilag megengedhetőnek tűnnek is. A közel 60%-os átoltottság minden szakértő szerint sajnos kevés a biztonsághoz, az új, fertőzőbb variánsok esetében akár 90%-ra is szükség lehet a nyájimmunitás eléréséhez. A kihelyezett plakátoknál erőteljesebb oltáskampányra lenne szükség. Fontos lenne tudományos tényeken. statisztikán alapulóan tisztán látni: ezen az alapon megviszgálni a Sinopharmmal oltott időseknél és általában a régebben oltottaknál az újraoltás lehetőségét. Mint fentebb szó volt róla, a kórházak jelentős részében megmaradtak, várnak a COVID ellátó helyek, de ez kevés ahhoz, hogy elmondhassuk, valóban felkészülünk. Most lenne itt az ideje az eddigi tanulságok levonásának, a hibák kijavításának, a szakmai és szervezői párbeszédeknek, az új protokollok elkészülésének. Ki kellene elemezni, mi állhat az a területenként eltérő halálozási adatok mögött - nem felelősök  keresése, hanem az egymástól tanulás lehetősége miatt. Már most tömegesen tesztelnünk, szűrnünk kellene, felkészülni a kontaktkutatásra, az izolációra, a karanténintézkedések betartásának ellenőrzésére. 2020 nyarát e szempontból elpazaroltuk – nyaraltunk, mintha nem lenne holnap. Nem látszunk tanulni.
  2. Ezúttal röviden: ha kénytelen-kelletlen beláttuk, hogy a járvány után az egészségügy már nemcsak nálunk, hanem sehol a világon nem lesz ugyanolyan, akár nekiláthatnánk végre a magyar egészségügy XXI. századra való valódi felkészítésének. A járvány kezelésének tanulságait is levonva most kellene elindulnia egy szakmai és társadalmi párbeszédnek, majd egy hosszú távra tervezett racionális átalakításnak, mely egy rugalmasan alkalmazkodni képes, transzparens, hatékony, fenntartható, beteg és - nem utolsósorban – egészségbarát egészségügyet eredményez. A MOK készen áll a párbeszédre e téren is. Csak legyen kivel.
 Forrás: mok.hu