Március közepén demonstrációt tartott a Magyar Orvosi Kamara (MOK) és a Magyar Orvosok Szakszervezete. A MOK kifejezetten az egészségügyi ellátás minőségének javítása miatt hívta tüntetni az ágazatban dolgozókat és a polgárokat. A tér megtelt, de ilyen-olyan okokra hivatkozva a gyógyszerészi és a szakdolgozói kamara nem csatlakozott a demonstrációhoz. Ha tömören kéne összegeznie, mennyire elégedett a rendezvénnyel?

Nagyon sikeres volt. Úgy éreztük, az, amit ettől a lépéstől elvártunk, vagyis, hogy a társadalmi fókusz az egészségügyre kerüljön, teljesült. A következő feladat, hogy a fókuszt ott is tartsuk.

A Policy Solutions elemző intézet minden évben felméri, mely problémákat tekintik az emberek a legnagyobbnak az országban. A magyar társadalom már jóideje a legégetőbbek közt tartja számon az egészségügy helyzetét.  Az IPSOS friss felmérése, amely a világ 29 országát vizsgálta, azt mutatja, hogy Magyarországon aggódnak leginkább az egészségügy állapota miatt. E körben a magyarok 63 százalékáról beszélünk, az első számú problémának látják az egészségügy állapotát. Tehát, ha egymillióan lettek volna kint a demonstráción, az is kevés lett volna, ehhez képest volt ott néhány tízezer ember. Lehet, hogy az én várakozásaim voltak nagyok, de lehettek volna többen is.

A legnagyobb reményünk az volt, hogy megtelik a Kossuth tér, ehhez képest még a környező utcákban is álltak. A mi eseményünk előtt volt a bírók demonstrációja, azon is kint voltam, ott is sokan voltak. Az ő témájuk elvontabb, az emberek napi tapasztalatától még távolabb lévő, de rendkívül fontos téma, a hatalmi ág függetlensége. A mi demonstrációnkon legalább háromszor annyian voltak. És micsoda kormányzati ellenkampány mellett jöttek el ennyien! Így különösen elégedettek voltunk.

Érkezett akár hivatalos, akár informális úton visszajelzés Takács Péter egészségügyért felelős államtitkár háza tájáról?

Formális úton semmi. Informális csatornán az jutott el hozzánk, hogy elismerik a rendezvény pártpolitika mentességét. Azt is, hogy a beszédek szakszerűek voltak. Ennyi jutott vissza hozzánk.

De az egészségügy egyre romló állapota miért nem vált ki a lakosságból nagyobb tiltakozást? Ez talán összefüggésben lehet azzal, hogy hiába vonnak le minden hónapban a fizetésünkből egy tetemes összeget egészségügyi szolgáltatási járulék címén, mégsem alakult ki az emberekben az a tudat, hogy az ellátás egy biztosítási jogviszonyon alapuló szolgáltatás. Mintha a Kádár-rendszer az egészségügyet hagyta volna örökségül, hiába telt el 35 év, minden úgy maradt velünk, ahogy azelőtt is volt. Egy állami monstrum, amelynek falai közé nem lehet belátni, miközben a beteg és a hozzátartozók kiszolgáltatottak az ellátó személyzetnek. Mintha nem a befizetéseinken, hanem a „jótékony” államon múlna minden. De hogy ez az állam milyen ellátást biztosít, ahhoz jóformán semmi közünk. Akárcsak az oktatásban.

Rátapintott arra, miért gondoljuk azt, hogy az egészségügy helyzetének javítása nem fog menni a társadalom részvétele nélkül. Ahogy az oktatásé sem. Pont ez a két ágazat, amelyek valóban, kicsit ott ragadtak a szocializmusban. Fél éve volt egy beszélgetésem egy magasrangú kormányzati szereplővel, aki azt mondta, az orvosok felelőssége, hogy biztosítsák az egészségügyi szolgáltatást. Megdöbbentő volt ez a megközelítés, hiszen  az orvos csak egy tényező ebben a rendszerben. Az állam feladata, hogy az állami egészségügyi szolgáltatást biztosítsa, megszervezze, mérje, finanszírozza, gondoskodjon róla, törődjön vele. Ez a törődés hiányzik. És nemcsak az állam, hanem a társadalom részéről is. Ezért is volt a legfontosabb üzenete a demonstrációnknak a lakosság felé, hogy figyeljenek az egészségügyre, mert ez az ő szolgáltatásuk. Még gyerek voltam a rendszerváltáskor, de a családomban azt láttam, hogy korábban az állás adott volt, a lakhatást biztosította az állam, az autót megigényelte az ember és előbb-utóbb az is lett. Aztán hirtelen minden megváltozott. A jó minőségű életért, az állás megtartásáért vagy eléréséért sokat kell tenni. A gondoskodó állam nem volt ott többé. Az egészségügyben és az oktatásban valahogy megmaradt az a képzet az emberekben, hogy majd mindent elintéz az állam. De ez nem így van.

Igen, mert nem érzi az emberek részéről a nyomást.

Amire mi, a lakosság nem vigyázunk, arra a politika sem fog. Azt remélem, hogy épp ez változik meg most. A lakossági elégedetlenség folyamatosan nő, de ennek a fókusza nem volt egyértelmű. Hiszen nem világos, ki a felelős a kialakult helyzetért. Sokakban kialakult, hogy a felelősség jelentős részben az orvosoké és ápolóké, rájuk került a fókusz, miközben egy orvos és egy ápoló nem tudja helyettesíteni a CT-t, nem tudja finanszírozni a műtéteket, ők csak szereplők egy helyzetben. Ebben a szemléletben van már elmozdulás, de még nem elégséges. Ne felejtsük el, hogy az elmúlt években úgy indultak el pártok a választásokon, és most nem csak a kormánypártra gondolok, hogy nem is volt egészségügyi programjuk! Remélem, 2026-ban ez nem történik újra meg.

Lehetséges, hogy a lakosságban azért nem alakult ki a felháborodásnak a nyomásgyakorláshoz is elegendő mértéke, mert az orvos nem kommunikálja a beteg felé, hogy miért nincs CT, miért olyanok a műtéti körülmények, amilyenek? Azt, hogy ha például szakember hiányában csúszik a műtéti időpont, akkor annak a felelőse a kormány, amely nem biztosítja a finanszírozást a kiszámítható működéshez?

Érdekes felvetés, és több szempontból is megközelíthető. A kamarának feladata a problémák kommunikálása, hiszen sok információ fut be hozzánk, így nagyobb rálátásunk van a rendszerre. Az orvos-beteg kapcsolatban azonban nem biztos, hogy helye van ennek. Nem biztos, hogy a gyógyító kapcsolatban a pácienst kellene terhelni azzal, hogy miért nehéz megszervezni az ellátását.

De akkor az orvosra fog haragudni. Benne nem fog megbízni.

Valamennyit nyilván lehet beszélni erről, de a mi elsődleges feladatunk mégiscsak a beteg bajának enyhítése, megoldása, persze ez nem független attól, hogy rendelkezésünkre áll-e az infrastruktúra, amivel gyógyítani tudunk. Kétségtelen, hogy fejlődni kell a kommunikációban. Ennek a társadalmi diskurzus részévé kell válnia, de inkább a rendelőn kívül kell beszélni róla. Ha az oktatási párhuzamot használom: amikor a gyermekem teljesítményéről beszélek a matematika tanárral, akkor a lehetőségek nem függetlenek attól, hogy nincsenek modern oktatási eszközök, vagy alulfinanszírozott az oktatás, de a fogadóórán nem lehet ezt megoldani.

De ha a háttérben a szülőnek nincsenek információi, akkor honnan tudja meg azt például, hogy azért nincs az érettségire felkészítő szaktanár a gyerekének, mert a kormány erre évek óta nem biztosít elég pénzt? Még mindig a lakossági nyomás hiányának okait próbálom föltárni, amikor ilyen kérdéseket vetek fel.

Azért szeretnénk, ha a társadalmi diskurzus része lenne az egészségügyi rendszer, hogy ne a gyógyítás színterét terhelje, ne lehessen bűnbak az ápoló vagy az orvos a rendszerhibáért. A hálapénz, amely már kevéssé él velünk, a mindenkori politikai vezetés kezében annak az eszköze is volt korábban, hogy ne kelljen beszélni az egészségügy romló helyzetéről. Hiszen a hálapénzzel a probléma az orvos és a beteg közé került. Ugyanúgy, ahogy az egészségügy állami finanszírozási problémáit háttérbe szorította. Nem véletlenül volt velünk hetven évig a mindenkori döntéshozó rövid távú érdekeit szolgálva, hiszen tabu is volt, azaz nem kerültek nyilvánosságra a problémák.

A hálapénz morálisan elfogadhatatlan volt, de mégis, paradox módon azzal többen tudtak maguknak ellátást „vásárolni”, még a szegényebb rétegekből érkezők is, mint most, amikor egy magánrendelőben önmagában az, hogy az emberre ránéznek, ötvenezer forintnál kezdődik.

Elfogadom, hogy lehetnek ilyen percepciók, de én a magam részéről a hálapénznek semmilyen előnyét nem láttam. Ahhoz semmiféle minőségbiztosítás nem járt, sok felesleges vizsgálatot, beavatkozást is előidézett. Sokan épp a hálapénz miatt nem fértek hozzá az ellátáshoz. Ráadásul az, hogy ma egyes szakterületeken kritikus orvoshiány van, részben a hálapénz következménye, mert szelektíven jelent meg az egyes orvosi területeken. Az orvostanhallgatóknál ez a 2010-es években már annyira erős szempont volt, hogy sokan vagy olyan szakterületet választottak, ahol hálapénzzel biztosíthatták az egzisztenciájukat, vagy ahol legális úton juthattak magas jövedelemhez. Az aneszteziológia például az utóbbi terület volt. A hálapénz jellemzően nem hozzájuk ment, hanem a műtétet végző orvoshoz, de az altatóorvos nélkül nincs operáció, így ők hiányszakmás bérkiegészítést kaptak. Ellenpéldaként pedig ott az infektológia, ami jelentős részben az alacsony fizetések miatt elnéptelenedett. Ennek meg is lett a következménye a koronavírus járvány idején, amikor rengeteg infektológusra lett volna szükség. A hálapénz büntethetőségének bevezetése és az orvosi bértábla egységesítése után kiegyensúlyozottabbá vált különböző szakterületekre jelentkezők aránya.

Az ön szakpolitikai aktivitása is az „1001 orvos hálapénz nélkül” elnevezésű Facebook-csoportban kezdődött.

Igen, a csoport 2015-ben alakult, és az első jelentősebb megjelenésünk a közvélemény előtt 2015-2016 fordulóján volt, amikor nyíltan felléptünk a hálapénz rendszere ellen és behoztuk a köztudatba a kórházi fertőzések problémáját

2019-ben pedig ebből a csoportból nőtt ki az a csapat, amely sikerrel pályázott a MOK vezetésére. Ma már kimondhatjuk, hogy nincs hálapénz a rendszerben. Ezt sikerként éli meg? Ráadásul az önök friss szemlélete, amely mögött részben generációváltás is áll, megjelent a MOK irányításában. Önt 2023 őszén választották meg elnöknek, ami azt is jelzi, hogy folytatódik a 2019-ben elindult, kissé konfrontatívabb vonal.

A konfrontáció nem cél, hanem tünete annak, hogy az egészségügyi rendszerváltásban nem mindenki érdekelt. Az, hogy a hálapénz eltűnt, alapvető feltétele volt a változásnak. Évtizedek óta tudták az egészségügy kulcsszereplői, vezetői, milyen káros rendszerszinten is, de érdemben mégsem léptek fel ellene, félrenéztek. Rendkívül fontos, hogy maguk az orvosok alulról szerveződve követelték és érték el, hogy tisztuljon meg a rendszer. A változáshoz elkerülhetetlen volt az orvosi bérek korrigálása, de elmaradt valami nagyon fontos. A paraszolvencia kivezetése és a bérrendezés akkor lett volna egyértelműen sikeres, ha a strukturális átalakítással együtt történik. Amikor megegyeztünk Orbán Viktorral abban, hogy a hálapénzt kivezetik, az orvosi béreket pedig megemelik, akkor volt egy harmadik feltétel is: elindul a strukturális reform, melybe bevonják a szakmai szervezeteket. Ez már nem valósult meg, az orvostársadalmat az egyeztetésekbe nem vonták be. Mi már 2020-ban jeleztük, hogy a következő 5-10 év nagyon nehéz lesz, hiszen egyértelmű volt, hogy a hálapénz olyan elemi módon szövi át a rendszert, hogy ha azt kivesszük, annak a helyére az államnak valahogyan be kell lépnie, és át kell szerveznie az ellátást. Ez nem történt meg. A helyzet romlásában nagyon nagy szerepet játszott, hogy egy valódi reformhoz szükséges társadalmi-szakmai-politikai összehangolás nem történt meg. Önmagában nem elegendőek a jobb egészségügyhöz. Úgyhogy most a kormány nem tud mást, mint a 2021-2023 közötti béremelésre mutatni. Erről mostanában sokat beszélt a kormány, annak ellenére, hogy mi deklaráltan nem az orvosi bérekre helyeztük a kampány fókuszát, hiszen az csak része egy problémahalmaznak. A béreket illetően is részmegoldás született született, mert mi egy többszempontú rendszert javasoltunk. Ennek van egy alapbér-eleme, ez az, ami nagyjából megvalósult, bár az infláció megrágcsálta. Ám terveztünk mellé motivációs bérelemeket, ügyeleti díjat és még sorolhatnám. Ezeket be kellett volna építeni az orvosbérekbe.

És a teljesítmény?

Ahhoz, hogy a teljesítményt dotálni tudjuk, meg kell határozni, mit értünk teljesítmény alatt, és hogyan mérjük azt. Ez nem történt meg, pedig évek óta szorgalmazzuk, javaslatokat is tettünk a módszerre.

Nehéz megérteni ezt a skizoid rendszert. Van két, egymás mellett párhuzamosan futó ellátás, a magán és az állami. A magánban a bérezést differenciáltan és teljesítményre épülve megoldották, az államiban nem.

Vannak olyan törekvések, hogy bizonyos magánegészségügyi ellátást működtető szereplők átvegyenek állami kórházakat. Egészen biztos vagyok abban, hogy ezek a kórházak pénzügyi szempontból hatékonyan lennének működtethetőek, de gondoljunk bele abba, hogy egy magánellátó milyen ellátásokat nyújt és milyeneket nem. Az állami egészségügynek soha nem lehet az a szerepe, mint a magánnak, hiszen nem a profit vezérli az ellátást, hanem egy ennél mélyrehatóbb dolog, jelesül az állampolgárok egészséghez való jogának biztosítása. Ilyen szempont a magánegészségügyben nem jelenik meg. Ott szolgáltatást nyújtanak, ahol pontosan meg lehet határozni, mit kaphat az ember a pénzéért. Itt meg kell jegyeznem, hogy minőségi mutatók nemcsak az állami ellátásban, de a magánban sincsenek. Amikor egyes szülészeti magánegészségügyi szolgáltatóknál a császármetszések aránya 90 százalék körüli, akkor az egészen biztosan azt jelenti, hogy szakmailag valami nincs rendben.

Hogyan tudott kialakulni ez a párhuzamos rendszer, amely, azt hiszem, nem túlzok, Európa legigazságtalanabb egészségügyi rendszere? Arra a kamara is felhívta már a figyelmet, hogy az EU-ban az egyik legtöbbet a magyarok fizetik saját zsebből egészségügyi ellátásért, gyógyszerért, miközben kőkeményen vonják az emberek fizetéséből az állami szolgáltatás járulékát. Ön szerint ezt szakmailag elszúrta a kormányzat, vagy szándékosan rohasztja le az állami szolgáltatásokat, és tereli az embereket a magánellátásba?

Belesodródott ebbe a helyzetbe az egészségügyi rendszer, mert nem engedtek teret a tudatos építkezésnek. Az, hogy az egészségügy nem volt a mindenkori kormányoknál fontos terület, azzal is járt, hogy a szakértői csapat igencsak megfogyatkozott az elmúlt évtizedekben. Ez nem az a terület, amiért versengenek a végzős közgazdászok, jogászok, menedzserek. Azok közül, akik átlátják ezt a komplex rendszert, sokan belefáradtak már, hogy nagyjából ugyanazt mondják már húsz éve, sajnos hatástalanul. A kormányon belül is nagyon kevesen foglalkoznak egészségüggyel, mivel nincs önálló minisztérium. Pedig az elmúlt 15 évben voltak ott tehetséges emberek, de a nagypolitikai akarat hiánya miatt lemorzsolódtak. És van egy harmadik ok is. Lehet, egy kicsit felületes a hasonlat, de talán emlékszünk arra, miként zajlott a privatizáció az átmenet idején. Volt egy gyenge állami ipar, állami szolgáltatórendszer, amire rögtön rárepültek hazai és külföldi cégek. Szét is hordták az egészet. Nem volt tudatos állami stratégia azzal kapcsolatban, hogy mit kéne megtartani, miben kéne erős pozíciókat szereznie az államnak, ami hozzájárult a társadalmi egyenlőtlenségek növekedéséhez, a nemzetgazdaság gyengeségéhez. Az egészségügyben is valami ilyesmi történik most. Jönnek a külföldi és a hazai befektetők, különféle politikai, gazdasági érdekcsoportok, amelyek élnek az állami egészségügy gyengeségéből adódó helyzettel. Ami ebben a rendszerben értékes, azt viszik, ami pedig problémás, vagy nem lehet belőle profitot kihúzni, ahhoz nem nyúlnak.

Az, hogy ennyire drámai állapotok alakultak ki az állami ellátásban, mennyire tekinthető az orvosok és az ápolók felelősségének? Évek óta halljuk, hogy a lelkiismeretes és alázatos egészségügyi dolgozók tartják egyben a rendszert. De mi lett volna, ha pár éve azt mondják ezek a lelkiismeretes és alázatos dolgozók, hogy ilyen állapotok között nem vagyunk hajlandóak dolgozni, és nem tartjuk össze tovább ezt a tákolmányt, mert a hippokratészi eskünkkel összeegyeztethetetleneknek tartjuk a helyzetet? Nem lehet, hogy épp a lelkiismeretesség konzerválja a politikusok nemtörődömségét az ágazat felé?

Igen, ez a hivatások sajátja. Akár a tanárokra, akár az orvosokra, az ápolókra vagy a rendőrökre gondolunk. Sokkal nagyobb a tartalékot ad ezeknek a rendszereknek, a benne dolgozók elhivatottsága, mert más a motivációs mintázatuk, mint a hivatali munkakörben és a versenyszektorban dolgozóké. A munka iránti alázat nagyon fontos része a mindennapoknak. Az, amit csinálok, meghatároz engem, az identitásom része, hogy orvos vagyok. Ezért is hagyja el nehezen egy ápoló vagy egy tanár a rendszert, mert a hivatása az öndefiníciójának a része. Egy multinál dolgozó közgazdásznál ez kevéssé van jelen. Az orvosi képzésegy sok kihívással járó folyamat, melyben van egy sokak által akár megtöretésnek megélt fázis. Az egyetem első éveiben nemcsak az emberi test anatómiáját és működését, hanem a hivatás iránti alázatot is el kell sajátítani. Az egyéniséget kissé háttérbe kell szorítani, az ismeretanyag és annak az alkalmazása lesz az elsődleges. Amikor a pácienseket kezeljük, az messze túlmutat azon, mit is gondolunk az egészségügy aktualitásáról. Van egy feladatunk, azt tudjuk, hogyan kell jól csinálni, erre fókuszálunk. Amikor pedig azzal szembesülünk, hogy nem tudjuk jól csinálni, akkor jelenik meg a morális sérülés, az az állapot, amikor a rossz minőségű munkámmal azonosítom magam. Az orvosok egy része valójában nem kiégett, hanem morálisan sérült. Ma az egészségügyben ez egy gyakori tapasztalat.

Ezért találkozhatnak a betegek gyakran részvétlen, olykor nyers kommunikációval? Egyre több orvos szenved ettől?

Az évtizedek óta tartó elhanyagolás, az egyéni kiégés, a morális sérülés, a COVID történéseinek szakmai és morális szempontú szőnyeg alá seprése mind benne van ebben. A kamara azt szeretné, hogy mostantól ciklikusan mérjük, hogyan változik az orvostársadalom mentális és testi egészsége, a morális sérülés, illetve a motivációs szint. Ezeket több országban rendszeresen nézik. Fontos, hogy az orvosok miként érzik magukat, mert az szorosan összefügg a munkájuk minőségével.

A motivált orvosok képzik magukat, konferenciákra járnak, keresik a neten a kapcsolódást a saját szakmájukhoz. Erőfeszítést tesznek bele, hogy még jobbak legyenek, lépést tartsanak a legfrissebb technikákkal, kutatási eredményekkel. Ehhez képest sokan azt tapasztalják, hogy az orvos hiába viszi be ezt a tudást a műtőbe, hiába végzi el magas színvonalon a munkáját, a beteg mégis idő előtt meghal, mert az alulfinanszírozottságból kialakult nővérhiány miatt a frissen műtött beteg nincs mozgatva, megfelelően táplálva. Ez sok frusztráció forrása lehet. Ezt a jelenséget az infarktusos betegek statisztikáin lehet jól nyomon követni. Az ilyen beavatkozások sikeressége hasonló a fejlett uniós országokéhoz, de a pár évvel későbbi túlélési arányt illetően Magyarország az utolsók között kullog.

Az infarktus és annak ellátása jó példa a döntéshozói figyelem és finanszírozás problémájára. Kezdjük az infarktus előtti évtizedekkel. Nem foglalkozunk azokkal a tényezőkkel, amelyek az infarktushoz vezetnek, hiszen nincs strukturált egészségnevelés az iskolában, sok az elhízott gyerek, sok az elhízott felnőtt, európai viszonylatban kevés zöldséget fogyasztunk, nem járunk szűrésekre. Bekövetkezik az infarktus. Az elmúlt években az egyik legjobban finanszírozott terület az infarktus akut ellátása volt. Ennek köszönhetően az akut infarktus gyors ellátására nagyon profi rendszerünk, invazív kardiológusaink és műszereink vannak. Miután kiváló hatékonysággal elláttuk azt, amit részben az előző évtizedekben magunknak okoztunk, utána jönnie kellene egy legalább ennyire fontos szakasznak, az utókezelésnek, amelynek során például segíteni kellene a beteget az életmódváltásban. De mivel a rehabilitáció és hosszú-távú kezelés már rosszul finanszírozott, az infarktusok hosszú távú túlélése elmarad a potenciálisan várhatótól. Ez jó példa arra, hogy ha kiemelünk a rendszer egészéből egy területet, amit megfelelően finanszírozunk, attól az még nem fog jól működni. Az egészségügy, ahogy a szerveink működése is, összetett és összefüggő rendszert alkot, és ha van már csak egyetlen gyenge láncszem is, az az egészre hatással van. Az egészségügyben most nagyon sok a gyenge láncszem. Akkor tudunk jobb rendszert létrehozni, ha alulról kezdünk építkezni. Ez pedig az egészségneveléssel, az egészség értékként való tudatosításával, a háziorvosi ellátással, a szűrőprogramok megerősítésével kezdődik. Erre jön a szakellátás szintje. Ezek egymásra épülnek, és átalakításukkor évtizedes távlatban kell gondolkodni.

Nagy viták vannak ugyanakkor azt illetően, hogy milyen teszteket, szűréseket lehet alsóbb szintekre delegálni. Egy ideje például védőnők is végezhetnek bizonyos nőgyógyászati szűrővizsgálatot. Ezen az orvosok egy jó része felháborodott, mert szerintük egy ilyen vizsgálatnak nyolc-tíz apró részlete van, amelyből csak egyetlen a citológiai anyagvétel, emiatt a páciensben hamis biztonságérzet alakulhat ki. Csakhogy a védőnők sokkal közelebb vannak az olyan marginalizált helyzetű nőkhöz, akik maguktól soha nem mennének el szűrővizsgálatra.

Nemcsak hazai, hanem európai szintéren is kérdés, hogy melyek a biztonsággal átadható feladatok. Az egészségügyi vezetéstől elhangzott korábban olyan felvetés, hogy nem kell feltétlenül orvos a háziorvosi körzetekbe, majd ezt megoldjuk magasan képzett ápolókkal. Ez nem fog működni. Ezzel csak újabb problémát generálunk magunknak. Miközben egy csomó olyan feladat is van, amit valóban át lehetne adni. De biztos, hogy az orvosi társadalmon belül is van egyfajta szemléletformálási teendőnk, hogy ne akarjunk minden feladatot magunk megoldani, és amit lehet, engedjünk át, garantálva, hogy a szakmai-etikai kontroll az orvosi kérdésekben megmaradjon.

Említette, hogy a választásokra készülő pártok már egészségügyi programot sem írnak. Mint a forró krumplit, eldobják maguktól…

…amikor ellenzékben vannak, szeretnek vele foglalkozni, csak kormányon nem.

Ez a nemtörődömség nem vezethető vissza 2006-ig, ahol volt egy strukturális reformkísérlet, de kudarcba fulladt? Hiszen annak lényegében minden eleme elvérzett, ráadásul volt egy népszavazás is a vizitdíj és a kórházi napidíj ellen. Az Orbán-kormány a sorozatos kétharmados felhatalmazása ellenére pedig nem nyúlt az egészségügyhöz.

2006-ban volt egy politikai ötlet, amely mögé nem is igyekeztek szakmai konszenzust teremteni, erőből próbálták átvinni a reformelképzelést. Kezdő orvos voltam 2006-ban, s emlékszem rá, hogy a szakmát nagyon megosztotta az akkori liberalizációs irány. A Fidesz kormány aztán 2011-ban hosszabb szakmai előkészítés után letett egy karakteres koncepciót, a Semmelweis Tervet, amelyet nem valósított meg. A tervnek vannak hibái, például felelőssége van abban, hogy a politikai és a szakmai kommunikáció elszakadt egymástól, és például emiatt nincsenek érvényes kezelési irányelvek, de az átalakítás fő irányai mögött azóta az érdemi szakmai támogatás megvan. A legnagyobb probléma a politikai pártok magatartása. Az egészségügy reformja nem múlhat négyéves ciklusokon úgy, hogy az épp aktuális ellenzék azt folyamatos össztűz alatt tartja. Kell egy pártokon átívelő konszenzus a legfontosabb közszolgáltatásokról, ezek legyenek olyan szent tehenek, amelyek reformfolyamatához kormányváltások esetén sem nyúlunk hozzá.

Mi a következő lépés? A demonstráció utolsó felszólalójaként ön egy egészségügyi kerekasztal összehívását kezdeményezte.

Demonstrációt most nem tervezünk, de a társadalmi kampányt folytatni szeretnénk, informáló posztokkal, videókkal. Emellett a gyógyszerészi és a szakdolgozói kamarával le szeretnénk tenni az asztalra egy aktualizált problématérképet és arra válaszokat adó szakmai javaslatokat. Ez igazodási pontot jelenthet, amivel már kezdhet valamit a politikai döntéshozó. Így a szakmai konszenzus, ami 2006-ban még hiányzott, most meglehet.